Születés történet – Évi, Fanni baba és a kenguru módszer

KangaHelp programunk keretében idén az SOS Gyermekfalvak mellett a Koraszülött babákért, a szülőkért, az őket segítő orvosokért, nővérekért is kiállunk és gyűjtünk, Május 15.-én a Kenguruzás Világnapján. Ezt az ügyet felkarolva, támogatva kértem meg pár koraszülött baba anyukáját, hogy írja meg történetét. Olvassátok el Évi írását, aki már tudja, hogy érdemes bízni, bízni az orvosokban, a nővérekben, a családban, és főleg a kisbabádban!

A mi történetünk HAPPY END-del zárult. „Csak” egy hét volt.

évet írjuk. 36. hét. Éppen betöltöttük. Volt ez alatt kórházi kényszerpihenő, genetikai rendellenességekre utaló jelek, rettegés az esetleges nehéz döntéstől ha beigazolódik, hogy valóban beteg. Féltettem a bennem növekvő Életet. Hogyne féltettem volna. A fiam 2,5 éves volt ekkor, császármetszéssel született. 2014-ben pedig elvesztettünk egy babát. De egy évvel később, ismét áldott állapotban voltam. Éreztem, tudtam, hogy előbb fog érkezni. Kb a 38-39. hét közé saccoltam. De semmiképp a 36. hétre.

De azon a napon, gyakorlatilag minden előjel nélkül elindult a szülés. Furcsa érzés, ennyi volt amit éreztem. És fáradtság. Mindent másképp érzékeltem. A fiam megfürdött, apukája vette ki a kádból. Engem akart, de türelemre kellett intenem. Akkor már tudtam. Amit éreztem nem jóslófájás volt, rendes méh összehúzódás. Álltam ott a fürdőben, pontosan azon a szent helyen, ahol 2012 decemberében a fiammal elfolyt a magzatvíz, és éreztem a pukkanást, majd a melegséget, ahogy lassan elönti a combomat, majd a lábszáramat, hogy a bokámon keresztül a kőre terüljön. Nem fogtam fel. Azt hittem álmodom. A valóságtudat akkor hasított belém, amikor a férjem velem szemben állt, és a körülöttem lévő hatalmas vízfoltra, majd rám nézett. Én sírtam, és csak azt hajtogattam, hogy

„Nem, nem! Nem lehet, még nincs itt az ideje! A tüdeje! Még nem elég érett, még maradnia kell!”

De nem maradt. Közel 15 órás vajúdás után természetes úton látta meg a napvilágot.2900 grammal, 49 centivel. A súlya és a hossza alapján nem is számított koraszülöttnek. Egy kicsit a karomban tarthattam, majd a koraszülött osztályra került, mert nagyon fázott. Nem volt aranyóra. Nem volt szoptatás. Azt mondta csecsemős nővér, hogy délután a látogatási idő alatt láthatom először, és megmutathatom a családnak is. És-bár semmi nem úgy alakult ahogy szerettem volna- megnyugodtam, hogy ott legalább biztonságban lesz, hiszen kevesebb babára kell ott figyelni.

Szörnyen kimerültem, már legalább 24 óra eltelt azóta, hogy rendesen ettem volna. Ebédre kerültem a kórházi szobába, a levest meg is ettem, majd elaludtam. Délután három óra után ébredtem, ideje volt meglátogatnom a mosdót, hiszen ettől tették függővé azt, hogy láthatom-e a kisbabámat. Egy maratoni távnak tűnt, de sikerült. Visszaérve a szobába, már jött is a nővér, hogy adjam a karom, mert anyai vérre van szükség. Nem gyulladt ki a vészvillogó. Miközben folyt a vérem, mégis eszembe jutott megkérdezni miért van erre szükség. Ahogy a nővér válaszát hallgattam már sírtam: viszik a babámat Pestre, mert valami baj van vele, és kell hozzá az anyai vér is. Nem mondott többet, hiába kérdeztem. Azt tanácsolta menjek le, és járjak utána magam. Azt nem tudom hogyan jutottam le, és be a zárt ajtón a koraszülött osztályra. A doktornő azt mondta, hogy tüdőgyulladásra gyanakodnak, a röntgen felvétel is ezt igazolja. Emellett légzési elégtelenség lépett fel a babámnál, és félő, hogy hamarosan kimerül, itt pedig nincs lehetőség a lélegeztetésére. A Peter Cerny mentője hamarosan itt van, és felviszik Budapestre valamelyik PIC-re. Csak arra emlékszem, hogy sírtam, simogattam az én kis csodámat, közben pedig telefonáltam a férjemnek. A fiamért, és édesanyámért ment éppen, hogy jöjjenek látogatóba. Sztornóztam az egészet, és utasítottam, hogy most azonnal ide, mert elviszik a babánkat. Nem sokkal később megérkezett a mentő. A személyzet olyan barátságos és megnyugtató volt, hogy egészen addig amíg az inkubátorba nem tették a kicsi lányomat, nem is emlékeztem arra, hogy baj van. A férjem elindult az autóval, hogy ne sokkal később érkezzen meg a Bókay utcában lévő PIC-re, mint a mentő. Én lekísértem a kicsi kincsemet. A sofőr azt mondta indulás előtt, hogy:

„Nyugodjon meg Anyuka! Vigyázunk rá.” Majd az ajtó bezárult, és szirénázva elindultak a gyermekemmel. Nélkülem.

A padra rogyva, zokogva hallgattam, ahogy szirénázva száguld végig a városon az én kisbabámmal a koraszülött mentő.

Másnap:

13:50-kor a fehér ajtó előtt álltunk, és vártuk, hogy beengedjenek látogatásra. Minden erőmet próbáltam összeszedni, hogy a gépre kötött babám látványától ne törjön rám hisztériás roham. Láttam a képet amit a férjem küldött előző este, miután a PIC-en ellátták. Csövek lógtak a karjából, légzést segítő cső az orrában. Úgy látszott, hogy nagyon beteg. Amikor bemehettünk, földöntúli boldogság fogott el minket, mert a kicsi lányunk már csak infúziót, és antibiotikumot kapott, cső csak a karjából lógott. Nem volt lélegeztetés, semmi, csak az infúzió.

Eszter nővér azt mondta, hogy ha beleegyezem, akkor szeretné ha kenguruznánk Fannival.

Meglátom, hogy milyen jó lesz, beindul a tej, nem lesz semmi probléma utána. Természetesen igent mondtam, de a szoptatással kapcsolatos pozitív hatásokkal szemben voltak kétségeim. Persze, hallottam már olyat akinek az ismerősének a lányának a…. Nem hittem benne, de örültem, hogy bőrkontaktus lehet köztünk. Rajtam szuszogott édesen, és úgy éreztem kárpótolva lettem minden rosszért. Több, mint egy óra eltelt, és már nagyon melegem volt éreztem, hogy nagyon izzadok. Eszter nővér már amúgy is a végét akarta jelezni a kenguruzásnak, amikor szóltam neki. Ő is, és a férjem is segíteni akartak, mert csupa víz voltam. De hiába töröltem meg magam, folyton csorgott a hasamra. És amikor jobban megnéztem ismét sírni kezdtem. Nem izzadtam, hanem az anyatej indult meg ez alatt az egy óra kenguruzás alatt. Azt hajtogattam, hogy ez hihetetlen, Istenem tényleg lehetséges ez? Azt hiszem meggyőzött a módszer. Azóta minden anyukának aki kérdezi, javaslom, hogy kenguruzzanak, csak nyerhetnek vele.

A PIC-en szabály, hogy a szülők csak a saját gyermekük inkubátora mellett tartózkodhatnak, más babát nem nézegethetnek, nem mehetnek a közelébe. Első nap, amikor a kézmosást intéztem, és végigmentem a kórtermen, akaratlanul is megláttam azt, amit nem szerettem volna. Azokat a babákat, akik tényleg az életükért küzdenek. Akiknek az inkubátora le van takarva, mert annyira PIC-ik, fejletlenek, hogy a fénytől is óvni kell őket. Azokat a babákat, akiknek a monitorján öt perceként kapcsol be a riasztó, mert nem lélegzik, mert nem jó a vérnyomása. Ez után megtanul az ember úgy végig menni a kórtermen a kézmosáshoz, hogy nem néz fel. Talán még a szemét is becsukja. Mert ilyen babákat, akik itt vannak, legfeljebb a tévében láttunk. És az angyalok: a nővérek. Akik ha riaszt a monitor nem kapkodva, de mégis sebesen reagálnak. Olyan kedvesen, mintha az édesanyjuk lenne mindegyiküknek, épp megdorgálják, vagy elbeszélgetnek a kis huncuttal, hogy hát mégis illik-e ilyet csinálni, és különben is az előbb nem ebben állapodtak meg.

Már azt éreztük nincs is baj a mi babánkkal. De az orvos amellett, hogy megnyugtatott, elmondta, hogy az első 24-48 óra kritikus. És a korababáknál sajnos nem lehet felhőtlenül örülni annak, hogy épp jól vannak, mert ez változhat. Nagyon hamar. De mivel a mi kicsi Fannink remekül reagál, és most már jól adaptálódik, 2-3 nap és mehetünk haza.

2.nap a PIC-en:

Fanni viszonylag jól volt, de még mindig kellett kapnia az antibiotikumot, mert nem volt jó a vérképe. Szépen evett cumisüvegből, egyre többet, mi pedig a föld fölött lebegtünk örömünkben.

Ötödik napot töltötte második gyermekünk a PIC-en. Mellette én is kemény próbatételre számíthattam, Tömegközlekedéssel kellett feljutnom egyedül, varratokkal. Férjem és édesapám a gyerekszoba bútorát szerelték, hogy ha másnap jöhetünk haza, minden készen legyen.

Amikor a fehér ajtó előtt áll az ember a PIC-en, és az órát vizslatja, hogy a látogatási idő már több, mint 10 perce elkezdődött, de már 20 perce ott várakozik, akkor az nem jót jelent. Egy babával baj van. Anyukák és apukák idegesen pillantanak egymásra remélve, hogy nem az ő gyermeküknél van az orvos, nem az övékkel van baj. Te pedig azt, hogy nem tiéddel.

Meg sem mostam a kezem, be sem öltöztem. Az orvos a hátam mögött áll. Köszönés helyett nekiszegeztem a kérdést, hogy mi a baj? Fanni besárgult. Még nem vészes, nem kell transzfúziót kapnia. Antibiotikum, infúzió ismét, és kék fény terápia. Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy soha nem lesz vége.

A hatodik napon tovább súlyosbodott a sárgaság, elmondták, hogy valószínűleg transzfúziót kell alkalmazni. Ekkor már több, mint 45 tűszúrásnak nyomát tudtam megszámolni. Közben az étvágya is romlott, egyre kevesebbet evett, ami ismételten aggasztó volt.

A hetedik napon pedig, mintha valaki felébresztett volna egy rossz álomból. A sárgaság normálisnak mondható volt, az étvágya a kicsi lányunknak pedig olyan, mint egy farkasé. Ismét megcsillant a remény, hogy gyógyultan távozhatunk rövid időn belül.

És valóban. A nyolcadik napon elbocsátottak minket. Ez olyan volt nekünk, mintha előbb lett volna karácsony.

Persze még egy évig koraszülött kontrollok, fejlődésneurológiai szakrendelések, korai fejlesztőben töltött konzultációk hosszú sora várt ránk. És ez után is folyamatosan figyelnünk kell a jeleket, ha valami arra utal, hogy gond van Fanni fejlődésével.

Talán majd eljön az az idő is, amikor nem fog fájni, hogy így kellett megszületnie. 2900 grammal, 49 centivel, és légzési nehézséggel.

Évi