Születés történet – ÚJRATERVEZÉS és rendben lesz minden. Csodák márpedig léteznek.

Sziasztok!  

Móni vagyok, ez pedig az én korababás történetem.

„Megszülettünk hirtelen, egyikünk sem kérte.

 Kérve kérünk szép jelen: meg ne büntess érte!”

                                                           /Devecseri Gábor/

Ez az idézet a Zalaegerszegi Szent Rafael Kórház Koraszülött Intenzív Centrumának (PIC) egyik falán olvasható, ami szinte beleégett a retinámba, annyiszor volt alkalmam elolvasni az ott töltött 2,5 hónap alatt.

Két fiúgyermek anyukája vagyok. Az elsőt problémamentes terhesség után normál időre, normál úton, normál súllyal hoztam a világra. Erre számítottam a másodiknál is, de sajnos nem így történt.

A 20. heti ultrahangon tűnt fel előszőr, hogy kisbabám kisebb, mint amekkorának lennie kellene. Innentől kezdve két-hetente jártam ultrahangra, de mindig ugyanaz állt a leletemen; a baba kisebb a terhességi hétnek megfelelő súlynál, a magzatvíz kevés, a méhlepény pedig megvastagodott. A hasam is elég kicsi volt, jártam kismama-tornára és láttam, hogy a velem egykorú terhesek mennyivel nagyobb pocakkal büszkélkedhetnek. Éreztem, hogy valami nincs rendben, így elmentem egy olyan orvoshoz, akinek a szülészet témában külön szakterülete az intrauterin (méhen belüli) problémák kiszűrése és diagnosztizálása. És ekkor ért az első sokk. A doktor Úr közölte velem, hogy a méhlepényem elmeszesedett és nem tudja megfelelően táplálni a babát, a köldökzsinórban nem megfelelő a keringés, így a kisbabám gyakorlatilag éhezik odabennt. Azt javasolta, azonnal feküdjek be a kórházba, hogy folyamatosan ellenőrizni tudják az állapotát és készüljek fel rá, hogy a baba koraszülött lesz. Hazafelé tartva urrá lett rajtam a félelem. Mi lesz így az álmainkkal? Annyira vártuk Őt! Számtalanszor elképzeltem, hogy milyen lesz végre a karjaimban tartani, érezni a finom baba illatát, megpuszilni a finom husikáját stb. És most a felemelő pillanatok helyett itt a jeges döbbenet. 29 hetes terhes voltam, eszem ágában sem volt még szülni! Még nem volt kész a babaszoba és nem vettük meg a babakelengyét sem. Otthon összepakoltam a szükséges holmikat és nagy aggodalommal befeküdtem a szülészetre. Még aznap meg is kaptam a tüdőérlelő injekciót. Közölték velem, hogy az a cél, hogy minél tovább benn tartsák a babát, de készüljek úgy, hogy innen már a szülésig nem mehetek el. Úristen! Gondoltam. Mi lesz a munkahelyemmel? Ki fog helyettesíteni? Két hét múlva lesz az esküvőnk! Már mindent leszerveztünk! És mi lesz a nagyobbik fiammal nélkülem? Ki fogja lelogisztikázni a reggeli suliba jutást és a délutáni edzésekre cipelést? Ki fog főzni-mosni rájuk? Itt ragadtam! Mit tegyek? Nincs más megoldás, csak ahogy a GPS mondaná: ÚJRATERVEZÉS!

Négy napig sikerült még benn tartaniszegényt. Hiába reménykedtem, minden vizsgálati eredményünk rossz volt. Az orvosom közölte velem, hogy a kisbabám életveszélyben van és idekint nagyobb az esélye, hogy életben maradjon, ezért sürgősségi császárra van szükség. Na most már elég! – Gondoltam. Valaki ébresszen fel! Ez csak egy rémálom! Ez velünk nem történhet meg!

Aznap este aztán könnyes búcsút vettem a páromtól – akivel apás szülést terveztünk – és betoltak a műtőbe. Az egyik sarokba már oda volt készítve az inkubátor és két intenzíves nővérke várta az én kis manómat. A gerinc érzéstelenítő után a félelemtől megdermedve feküdtem a műtőasztalon és semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy életben maradjon a kisfiam! Aztán az én Levikém egyszer csak FELSÍRT! Istenem! Életben van! Nem gondoltam volna, hogy ilyen erőteljesen tud sírni egy ekkora baba! De nem nézhettem meg, mert azonnal elvitték a koraszülött-intenzívre. Idilli helyzet, igaz?

Összevarrtak, áttoltak az őrzőbe, bekötöttek egy infúziót. Kaptam egy jó kis nyugtató, altató, fájdalomcsillapító koktélt és az éjszakás nővér arra kért, próbáljak meg aludni. Na ne! Hogyan aludjak, amikor nem tudom, mi van a kisfiammal? Megígérte, hogy máris utána érdeklődik és feltelefonált az intenzívre. Kis idő múlva visszajött és elmondta, amit el lehetett. „Levente 33 cm és 740 gramm, jelenleg kielégítő az állapota.” Reggel majd tudok beszélni a kezelő orvosával, és ha fel tudok kelni, bemehetek hozzá. Azt is mondta, hogy a vőlegényem kinn a folyosón, ha szeretném, bejöhet hozzám egy kicsit. Hát még jó, hogy szeretném! Sírdogáltunk egyet, aztán elmesélte, hogy ő is hallotta, amikor felsírt, de mikor kitolták le volt takarva az inkubátor, így ő sem tudta megnézni. Na jó! Akkor most menj fel utána! Keress ott egy orvost! Készíts Leviről nekem egy fotót! És gyere vissza, mert nem bírom ki holnapig! Féltem, hogy nem fogják csak úgy beengedni az éjszaka közepén egy intenzív osztályra, de sikerrel járt. Boldogan tért vissza hozzám. Az osztályvezető főorvos megengedte neki, hogy benyúljon az inkubátorba és megsimogassa a kisfiunkat. Azt mondta, Levivel megbeszélték egymással, mint férfi a férfival, hogy minden a legnagyobb rendben lesz! Aztán megmutatta a róla készült első fotót. Hogy őszinte legyek eddig, ha hasonlót láttam a tv-ben inkább csatornát váltottam, most mégis melegség öntötte el a szívemet.

Az arcát eltakarta a lélegeztető maszk, aprócska testéből csövek lógtak ki, mégis gyönyörűnek láttam Őt.

Felhívtam még a nagyobbik fiamat, aki a szüleimmel volt, hogy Ők is megnyugodjanak, aztán hazaküldtem apát, hogy próbálja meg Ő is kipihenni a nap fáradalmait. Aludni persze egyikünk sem tudott. Ott maradtam egyedül az őrzőben és reggelig kavarogtak a fejemben a gondolatok. Fogalmam sem volt, hogyan tovább.

A reggel elég nehezen indult. Végre elfoglalhattam a szobám. Örültem, hogy újra mozognak a lábaim és végre kihúzták a katétert is belőlem. Kaptam a nővértől egy hashajtót és azt mondta hamarosan visszajön, hogy sétáljunk egyet itt a szobában. Meg is érkezett és segített kiülni az ágy szélére. Iszonyatosan fájt a sebem és nagyon szédültem, de azért megpróbáltam felállni. Ekkor vettem észre, hogy van egy draincső a hasamban és a kis tasi az ágyam szélére van akasztva. Hát ez?! Hogyan fogok ezzel közlekedni? A nővér mosolygott és kihúzta a köntösömből a kötőt. Rákötötte a derekamra, felakasztotta a kis ridikülömet és elindultunk. De nem jutottam sokáig. Éreztem, hogy zsibbadnak a végtagjaim, levert a víz és elkezdett elsötétedni előttem a szoba. Vissza kellett feküdnöm. Kaptam egy fájdalomcsillapítót és egy ígéretet, hogy kicsit később újra megpróbáljuk. Hogyan fogok így eljutni a folyosó végéig a kisfiamhoz? Nagyon el voltam keseredve. Aztán belépett egy doktornő a szobába, aki engem keresett. Próbáltam felülni, de megint belém hasított a fájdalom. Ő kedvesen mosolygott és azt mondta, nyugodtan maradjak fekve, ideül mellém egy székre és majd így beszélgetünk. Majd kiugrott a szívem! Az első hírek a gyermekemről valahogy így hangzottak:

Levike jelenleg stabil, légzéstámogatást kap. Az első 48 óra kritikus, ilyenkor gyakran agyvérzést kaphatnak az ilyen pici babák. Ha letelik ez az idő, utána minden nappal nőnek az esélyei, hogy életben marad. De váratlan fordulatok bármikor bekövetkezhetnek, és azt sem lehet előre megjósolni, hogy később nem adódnak-e problémák a koraszülöttsége miatt.

Szavai teljesen letaglóztak. Elmondta még, hogy most a legtöbb, amit tehetek érte az, hogy itt maradok, nappal két óránként bemegyek hozzá, bátorítom és minél előbb anyatejet produkálok neki. Na kedves anyukák, innen tessék felállni!

A doktornő visszament a kis betegeihez én pedig ismét kibőgtem magam. Aztán hirtelen éreztem, hogy a hashajtó hatni kezd. Pánikba estem. Hogy fogok kijutni a mosdóba? Kértem segítséget és iszonyú kínok között (még éppen időben) kijutottam a WC-re. Össze kell szednem magam! Délben ott kell lennem a kisfiam mellett! Szüksége van rám! Ezeket mondogatva nagy nehezen sikerült lezuhanyoznom, de annyira legyengültem, hogy mire elérkezett az idő ismét úgy éreztem, hogy nem tudok végigmenni azon a hosszú folyosón az intenzív osztályig. A nővér azt javasolta, hogy pihenjek még és majd elmegyek a következő időpontban. De nem hagytam magam lerázni, kértem hogy csak a folyosó végéig vigyen el valaki, onnan már bemegyek négykézláb is! Kis idő múlva megérkezett Andrea (a gyógytornász) egy tolószékkel. Én pedig boldogan szálltam be a „Limuzinomba” a kis „Prada táskámmal” az oldalamon és suhantunk végig a folyosón a kisfiamhoz az első találkára!

Steril köpeny, kézfertőtlenítés és végre beléphettem egy ijesztő, idegen világba, ahol már várt rám a pici fiam. Mindenhol monitorok pittyegés, csipogás, kattogás. Egyszer csak ott álltam a kisbabám inkubátora mellett. Kaptam egy széket, hogy leülhessek és egy kis időt, hogy kettesben lehessünk. De még nem nyúlhattam hozzá, csak az üvegen keresztül ismerkedhettünk egymással. Borzalmasan nézett ki szegény. Ott feküdt kiterítve, apró kis teste teljesen vörös volt, mellkasa behorpadva, a bordái majd átszúrták a bőrét, testéből csövek lógtak ki, szájában gyomorszonda, infúziót kapott, az arcát pedig eltakarta a lélegeztető. Szia kicsim! Én vagyok az anyukád. Ne aggódj, rám mindig számíthatsz, itt leszek veled és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érted! – Zokogtam. Gyorsan letelt az engedélyezett idő és majd megszakadt a szívem, hogy máris ott kell hagynom Őt. Kifelé menet bekísértek a fejő szobába, ahol a már rutinos koramamik szorgosan fejték babáiknak a tejet. Megmutatták hol vannak a steril üvegek és hogyan működik a kórházi mellszívó. Tejem persze még nem volt, de megnyugtattak, hogy a császáros anyukáknak kicsit később indul be a tejelválasztás.

Innentől kezdve indult az új kórházi életem. A nappal abból állt, hogy 2 óránként steril köpenybe öltözés, fertőtlenítés, kis idő a babával, fejés, kb. egy óra pihenés majd indult minden elölről. A négy órás randi kimaradt, ilyenkor jöttek hozzám a látogatók, ötkor pedig az apukák is bemehettek az intenzívre a kisbabákhoz.

Monoton és fárasztó hetek következtek, de bíztam a kisfiamban, magamban és az orvosokban is, hogy minden rendben lesz.

Az első megkönnyebbülés akkor ért, mikor végre letelt az a bizonyos 48 óra. Kicsit a fájdalmaim is enyhültek, mivel kihúzták belőlem azt a fránya csövet. És láss csodát! A reggeli randin örömmel láttam, hogy kicsi fiamon nincs lélegeztető maszk és végre megcsodálhattam az édes kis pofiját.

Szilvi nővér – Levi egyik őrangyala – karosszékbe ültetett és megkért, hogy tegyem szabaddá a mellkasom. Óvatosan rám fektette Levikét én pedig remegő kezekkel öleltem magamhoz az aprócska pici testét.

Összegömbölyödve a két tenyeremben elfért. Megigazgattuk a kábeleket, csöveket, kaptunk egy takarót és élveztük, hogy végre újra együtt lehetünk. Láttam rajta, hogy neki is nagyon jól esik odabújni hozzám. Hihetetlen boldogság áradt szét bennem, a mellemben pedig apró kis szurkálást éreztem. Két nap után végre felfogtam, hogy újra édesanya vagyok! Kifelé menet pedig sikerült egy kis előtejet fejnem! Azonnal odaadták neki. A kezdő adagja 2 óránként 2 ml volt.

Teltek-múltak a napok, három hét múlva elérte az 1 kg-ot és megerősödött annyira, hogy egy kicsit már tudott szopizni a mellemből is. Sokat meséltem neki arról, hogy milyen jó lesz majd otthon és mennyire várja őt haza mindenki a családból.

Próbáltam mindvégig pozitívan hozzáállni a dolgokhoz és örültem, hogy olyan kórházban vagyunk, ahol együtt lehetünk.

Az én kedvesem pedig mindent megtett azért, hogy kicsit felvidítson a látogatások során. A társalgóban ünnepeltük a Valentin Napot, a Nőnapot, a Húsvétot. Amikor pedig az esküvőnk lett volna, behozta a gyűrűmet és kicsit az ujjamra húzta. Nehéz napok voltak, nagyon hiányzott a nagyobbik fiam és a kinti életem. Mikor három hét látogatási tilalom volt az influenza-járvány miatt, azt hittem belepusztulok.

De az anyukáknak is volt egy őrangyala, Hajni, egy 550 grammal született kislány anyukája, aki a”Korán Érkeztem” Közhasznú Egyesület nagyköveteként szerdánként érkezett a PIC-re, hogy lelket öntsön belénk. Ő volt a mi mentális és szakmai segítőnk, a mai napig bármiben segít, ha szükség van rá. Hálás köszönet érte!

Két hónapot kellett várnunk, mire az én kis hősöm kikerült az inkubátorból és ott lehetett mellettem a kiságyban. Végre akkor ölelhettem magamhoz, amikor csak akartam, én fürdethettem, etethettem, pelenkázhattam. Megjelentek rajta az első kis hurkácskák és már csak arra vártunk, hogy elérje a 2 kg-ot. Nem tudjátok elképzelni azt a boldogságot, amikor 2,5 hónap után végre 2.060 grammal hazavihettük a kórházból.

Azóta rengeteg kontroll vizsgálaton vagyunk túl, hipotón izomzata miatt pedig több mint egy évig heti három fejlesztő foglalkozáson vettünk részt. 21 hónaposan aztán végre elindult és azóta meg sem áll. Levi most már két éves múlt, egy igazi huncut kis fickó lett belőle. Súlyban és magasságban még le van maradva a kortársaitól, viszont gyönyörűen beszél, mondókázik és énekel.

A munka terén is újra kellett terveznem mindent, hiszen a fejlesztő foglalkozások miatt nem tudtam visszamenni teljes állásba dolgozni. Aztán megoldódott ez is, rátaláltam a Kangatrainingre és Levivel elvégeztük a képzést. Újra fitt anyukának érzem magam, a kisfiam pedig boldog, kiegyensúlyozott baba. Már egy éve közösen tartjuk a tornát és egyre több mozogni, regenerálódni vágyó anyuka csatlakozik hozzánk.

Remélem, ez a kis történet segít azoknak az anyukáknak, akik még az út elején járnak. Nekik üzenem, hogy ÚJRATERVEZÉS és rendben lesz minden. Csodák márpedig léteznek, csak hinni kell bennük!

Küldjük a pozitív energiákat!

                                                                                                                                 Móni és Levi

FlashMob – A koraszülött babákért, a Kenguru Módszer népszerűsítéséért 2017.május 15.