Hogyan lettem a futás szerelmese? – UltraBalaton élményem.

Sokaktól hallottam már, hogy “tudom, a futás nagyon jó, de én nem bírom, nem szeretem, unom stb.” Hát, mindig megértettem, nem igazán vagyok (voltam) egy nagy futó. Hébe-hóba futogattam kicsit, mondjuk úgy 2 havonta egyszer. Vagy három havonta. Keveset.

Tavaly ősszel az egyik KangaBurn edzésemen, amit tartok (ez egy kőkemény HIIT edzés) törzsvendégeim kitalálták, hogy mi lenne, ha így, ezzel a csapatnál lefutnánk az UltraBalatont? Lehetne a csapatunk neve az UltraBurn. Persze, rábólintottam, nem vagyok semmi jónak az elrontója. Meg milyen dolog lenne már, ha pont az edző nem tartana velük. Teltek-múltak a hetek, a lányok mindent megszerveztek, jöttek az infók, és jöttek a kérdések.

Milyen gyorsan futok? Mennyit bírok futni?

Végig gondolva rájöttem, hogy fogalmam sincs. Mert én nem szeretek futni. Én a HIIT edzéseket szeretem. Ami gyors, izzasztó, idő takarékos. De hát hogy választ tudjak adni a kérdésekre, elmentem egyet futni. Bírtam, de nem szerettem. Azon járt az eszem, hogy inkább nyomnám a HIIT edzést. Utána azon, hogy most mivel is kéne lekötni a gondolataimat? Mert nekem csak a munkával kapcsolatos dolgok pörögtek, hogy még ezt, meg azt meg kéne csinálni. Ahelyett, hogy itt futok. Egyedül.

Ez novemberben volt, majd decemberben jött a mandula műtét. A rosszabbik fajtából. Ami 2 teljes hétig borzalom. Utána meg még sok idő. És ez nagyon jó kifogás volt márciusig – hiszen mandula műtét után a legnagyobb hidegben mégsem futhat az ember!

Na de azért a lányok már elkezdték küldözgetni a saját futásaikról az infókat, és egyre jobban lelkiismeret furdalásom lett. Így beírtam a naptáramba, a “menterendembe”, hogy minden pénteken 10 órakor futás van, és nem vállalok újabb vendéget abban az időpontban. (Néha még így is sikerült egy egyéni konzultáció kedvéért a futást kihagyni.)

Az UltraBalatonra 20 km-t vállaltam, ennyit csak életemben egyszer futottam, egy 100 km-es túlélő túra alatt, de akkor vagy 15 évvel voltam fiatalabb.

Március végén tehát elkezdődtek a futó edzések. 3 km. 4 km. 5 km. Unom. Abba hagyom.

Áprilisban jött meg a fordulat: egy vendégem / barátom velem akar futni. Velem??? Na jól van ám, akkor meg kell mutatnom, hogy futni jó! Az első közös futás után meglepő fordulat jött: de hát ez jó volt! És utána hétről-hétre elmentünk futni. És már nem volt unalmas. Sőt! Egyre jobban élveztem. Persze be még nem vallottam, de egyre jobban vártam a pénteki futást.

2 héttel az UltraBalaton előtt, amikor már nagyon elkezdtem várni, és már szeretni is a futást, egyik alkalommal belenyilallt a térdembe egy éles fájdalom. Ami minden lépésnél újra és újra jött. Nem tudtam, mi lehet, de másnap már az edzéseimen a bemelegítéseket sem tudtam levezényelni. De nem dagadt, nem lilult. És ekkor értettem meg, hogy bizony TÉNYLEG sajnálnám, ha nem tudnék futni. Orvos barátomhoz rögtön rohantam, hogy ugye nem nagy a baj, csak pihentetni kell és KinesioTape kell neki, és 2 hét múlva futok? Megnyugtatott, hogy igen, de akkor a pihenés pihenés legyen. Az lett. 3 nap otthon, majd egészen a versenyig csak vezényeltem az edzéseket, nem csináltam. Nem terheltem. És működött.

Hogy mi segített? Szerintem a tudat, hogy rendbe kell jönnöm. A csapat társaim, akiket nem akartam cserben hagyni, de akik megnyugtattak, hogy ha nem bírom, akkor átveszik a szakaszaimat. A megértő vendégeim, akik nem panaszkodtak, hogy “lustizok”. Az orvos barátom és a masszőröm, akik kezelték a lábamat. A hitem, hogy meg tudom csinálni, mert végre szeretek futni, és erre a versenyre szükségem van, hogy ez így is maradjon.

Eljött a hétvége. Végre ott álltam a csapattal, izgulva, félve, és elindult a nagy kihívás. 220 km. 12 lány. Ez a két nap a csapatommal, barátaimmal, a rendezvény szervezettsége, a váltópontok hangulata, az idő fontossága, a támogatás mindenkitől, a biciklis kíséret, hogy ne aggódjak, a mozgás, a tánc (bizony, még az is volt), a buli hangulat végleg megfogott. A 2. napon a célba érkező egyéni futók látványa – akik egyedül tették meg a 220 km-t, az örömkönnyek, a saját belső harcok és küzdelmek, végleg a rabjává tettek. A csapatom kitartó szervezése és támogatása, hogy nem baj, ha a rossz szememmel csak nappalt tudok vállalni, hogy nem baj, ha a térdem nem bírja, hogy mindenre van megoldás – mert EGY CSAPAT vagyunk, a szerelmesévé tett.

Köszönöm Ági, aki vezette a csapatot, aki szervezett mindent, köszönöm Zsófi, Timi, Ágota, Dia, Biri, Judit, Adri, Szisz, Ibi, Kriszta, hogy egy csapat voltunk!

Köszönöm férjemnek és családomnak, hogy segítettek, hogy ott lehessek!

Ivánnak, aki orvosilag támogatott, és Szabinak, aki masszőrként segítette lábam gyors regenerációját.

Grétinek, aki fut velem, és Atinak, aki néha csatlakozik hozzánk.

Az UltraBalaton szervezőinek, annak a rengeteg embernek, akik mindent megtettek értünk.

Mert ennyi-ennyi ember tett a futás szerelmesévé.