Életem első triatlon versenye

Felkészülés

A tavaszi UltraBalaton után új kihívást kerestem, és találtam: a BalatonMan Iron táv triatlon versenyére neveztünk be Zsófi barátnőmmel, váltóban. Ez azt jelentette volna, hogy a teljes iron távot elfelezve, egymást követve megcsináljuk: fejenként 1,9 km úszás, 90 km kerékpár és 21 km futás. 

A felkészülési terveinkről már írtam korábban itt.

Haladtunk szépen a felkészüléssel, amikor is a térdem elkezdett rakoncátlankodni: minden hosszabb edzés után 2-3 napig annyira fájt, hogy edzéseket kellett kihagynom. Az első megoldandó probléma ez volt, erről is írtam már itt 🙂

A térdem állapotát mire megtanultam kezelni – újra építettem a futás technikámat, kidolgoztam egy, az én fájdalmamra való KinesioTape ragasztást, mert a tankönyviek itt nem jöttek be sajnos – 6 héttel a verseny előtt Zsófi barátnőm is megsérült egy Spartan versenyen, de az ő térde súlyosabban, 6 hét pihenőre ítélve…

Jött az újra tervezés: akkor elindulok egyedül, ha már ennyit készültem, Zsófi meg mint lelkesítő, támogató, frissítést biztosító háttérbázis segít nekem.

A kitűzött edzéstervet úgy 90%-ban sikerült követnem – ami ugye nem egy ideális terv, ha a fő sportod a triatlon, és nem csak részt venni, de megnyerni is akarod, de család mellett és edzői munka mellett ez is alig fért bele, így reméltem, hogy elég lesz. Szerencsére sokszor jöttek velem barátok is futni, mert párban jobb 🙂 

A frissítés szabályai miatt felkerestünk egy szakértőt, Muladi-Piros Gabit, aki nagyon sokat segített, és a gélek, szeletek világa nélküli természetes frissítésről mesélt nekünk, ami a szívemhez közel áll, így ezt követtem. 

2 héttel a verseny előtt jött az újabb kérdés: a kerékpár szervizben udvariasan és nagyon kedvesen, de tudtomra adták, hogy a kosárkával és nem országúti kerekekkel eléggé hátrányos helyzetbe kerülök 🙂 és mivel van limit idő, és a kerékpár után még futni kell egy félmaratont, és a térdem se a legtutibb állapotban van, jó lenne, ha biciklit váltanék 🙂 Na ez is megtörtént, volt 2 hetem megszokni az új bicót, újabb kihívás így az utolsó pillanatban. 

1 héttel a verseny előtt a szeretett futócipőm is megadta magát…. 

Azt hittem, más már nem jöhet, de mégis 🙂 Az utolsó hét időjárása annyira lehűtötte a vizet, hogy neoprén ruhát kellett szerezni, és ebben úszni. Na, a ruha a verseny előtti napon meg is lett. Amikor felvettem, határozottan állítottam férjemnek, hogy ez kicsi, hogy ki van zárva, hogy ebben bármit is tudjak csinálni… A levétel maga eltartott vagy 15 percig. Felvettem újra, 10 perc, most kicsit jobb volt, de még most is úgy éreztem, nem kapok levegőt… 10 percet mozogtam benne (felpumpáltam a kerékpár kerekeit), és a ruha levétele újabb 15 perces küzdelmet jelentett. 

Tehát így indultam neki:

• Tape a térden és a pocakon (ex-rectus-diastasisos pocak)
• Neoprén ruha, amiben még sosem úsztam
• Kerékpár, amivel még csak ismerkedtem
• Futócipő helyett valami, amit a szekrényben találtam
• Váltótárs nélkül, így szünet nélkül kell teljesíteni a távot

Sosem fordult meg a fejemben, hogy feladom, sosem kételkedtem, hogy valahogy megcsinálom.

Mert:

Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket. 

(Nem tudom a forrást sajnos)

És:

A győzelemért az embernek tudnia kell mindenek előtt önmagát legyőznie. 

(Taekwon-do mottó)

 

A verseny napja

Reggel Zsófival elindultunk. Gyors plank a Balatonman felirat előtt, majd a neoprént már “rutinosan” – hiszen kétszer már felpróbáltam előző este – vettem fel, irány a víz. Előtte még random megkérdeztem egy fiatalembert, hogy a neoprén alá szoktak-e valami krémet tenni, aki nagyon kedvesen válaszolt is,  bár a gondolatait szerencsére nem osztotta meg velem. Egy fotóst is kikérdeztem, hogy hányan szaladtak ki a vízből a hőfok miatt. (Azt mondta, sokan. Köszi.)

A rajt után a vízben minden furcsa volt és zavaros, a sok ember, a ruhába bejött a víz – mint erre rájöttem később, így működik a ruha, mert az a vízréteg felmelegedett, és végig melegen tartott – nem tudtam úgy úszni, ahogy akartam, mert előttem is, utánam is egy csomó ember, a lábamhoz állandóan hozzá értek stb. A víz hullámzott, a ruha szorított. De ahogy kialakult a mezőny, és széthúzott a csapat, és már nem volt 1 méteren belül 5 ember, elkezdtem koncentrálni, hogy csak a saját tempómmal ússzak, úgy, ahogy gyakoroltam. Az első kör második felére állt be a tempó meg a légzés, és már a ruha sem zavart annyira. A második körtől élveztem igazán, ráéreztem az ízére. És nem fáztam. A neoprén tényleg jó.

Vízből ki, neoprén le – és láss csodát, sokkal könnyebben lejött, így vizesen 🙂 Kerékpárra fel, és irány a dimbes-dombos 90 km. Kitoltam a bicót – de futi vissza, mert a rajtszámot a depóban hagytam… De utána már minden klasszul ment – bár okozott meglepetést az új útvonalon a 10%-os emelkedő, de így jár, aki nem követi az eseményeket a facebook-on. 

Kerékpár után jött a futás – kis eső elindult, de nem volt vészes. A szembe jövő futókkal rendszeresen össze mosolyogtunk, mondtuk egymásnak, hogy hajrá-hajrá! Még Kokóval is találkoztam 🙂

A 2. körben már megfáradtam kicsit, elkezdtem a szőlőcukrot is enni, de végül megállás nélkül teljesítettem mindent. A holtpontjaimon egy, az általános iskolában a kiskórusban tanult dalt kezdtem el dúdolni – fogalmam sincs, honnan jött most elő.

“Mi is jöttünk sorba állni, csupa bátor katona, Zúg, harsog trombita hangja, tra-tara-tra-tra-tra-tra-tra. Tartsd a hátad egyenesen, ki ne dugd a hasadat,  Gondoljál mindig a rendre, igazítsd a sorodat.”

Ezúton köszönöm Mike Veronika néninek a dalt, remélem, eljut hozzá ez az írás! 🙂  

A szervezés profi volt, az időjárás kegyeibe fogadott – amint beértem a célba, és felfeküdtem a masszázs asztalra, ami ott várt, leszakadt az ég, de én takaró alatt, sátorban voltam, és addig gyúrt a profi masszőr, amíg az eső esett.

A szervezők mind lelkesítettek az úton, a frissítések is profik voltak. 

Az indulás után 7 óra és 38 perccel értem be a célba. Az első gondolatom az volt: jövök jövőre is. A második pedig ez: pár év múlva lenyomom a teljes távot. 

Köszönöm férjemnek és családomnak a sok türelmet és támogatást, Sisak Zsófinak a folyamatos, biztatást, hogy végig velem voltál, segítettél, Muladi-Piros Gabinak a jó tanácsokat, Muladi Szabinak a térd-karbantartást, a sok-sok barátnak, Kanga-maminak, ismeretlenül is ismerőként biztatónak, hogy bíztatok bennem hogy képes vagyok rá.

Remélem segítettem motiválni, és páran csatlakoztok az ilyen kihívásokhoz, amit együtt megtalálunk.

És extra ráadás: Köszönöm Zsófi ezt a szuper videót! 🙂

Tőkés Renáta