Vasárnap csuda jó idő volt. Hirtelen felindulásból elmentem futni. Most először nem érdekelt, hogy mennyi lesz a vége. Nem érdekelt, hogy milyen gyorsan futok, de még útvonal tervem sem volt. Nem volt semmi célom.
Kikészítettem a zenét – de aztán itthon hagytam inkább. Futás közben először még a munka körül forgott az agyam. Aztán feltűnt egy gyermekét sétáltató apuka. Majd még egy. És még egy. Mosolyogtam, hogy milyen jó, hogy egyre több Anyának adatik meg az én-idő – legyen az futás vagy otthoni pihenés.
Aztán meghallottam – a csendet. Utána a madarakat. Elkezdtem nézni, majd látni is.
Veszprém gyönyörű város. Néztem a romokat, a hangulatos sétányt, a kis patakot. Láttam egy szikla falat megmászni próbáló 2 évest. Kézen fogva sétáló szerelmes párt. A kutyájukat sétáltató kamaszokat. Hirtelen fent voltam a Gulya-dombon. A sár sem érdekelt. Néztem az itt-ott még megmaradó havat. Bele is futottam. Aztán csak úgy, felgyorsítottam, a tőlem telhető legnagyobb sebességre – teljes kifulladásig. Mosolyogtam.
Egyszer beszélgettem egy Maraton / Ultra futóval, Sümegi Elemérrel. Ahogy ő beszélt a futásról – hogy csak neki indul, és nem tudja, hogy mennyit fut, mert nem ez a lényeg. Hogy felfut a Papodra egyszer, kétszer, majd még harmadszor is, és látja a turisták arcán a döbbenetet. Hogy a futás nem csak sport.
Azért az órám megmérte nekem – 8,96 km lett. Ha figyelem közben, biztosan átlépem a 9,00-et, de inkább a 10-ig megyek el, ha már eddig eljöttem. De végül így lett a 8,96 kerek – így volt tökéletes.
Futni jó. Próbáld ki te is cél nélkül, egyedül, a természetet kémlelve. Nem csak a testednek, de a lelkednek is jó. Hihetetlen érzés.
Tőkés Renáta
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: