Március 29.-én született meg a döntés: a kórházi ágyból a Maraton a cél.
Október 7.-én pedig lefutottam életem első Maratonját. Fantasztikus élmény volt. Volt egy pontos edzéstervem – amit persze nem tudtam követni 100%-osan. Volt közben egy kis vissza esés – vállsérülés. E miatt ugyan futni futhattam, de a Balatonman-re nem tudtam elmenni, ami vissza vette a lelkesedést.
A hosszú futások sem mentek mindig: egyszerűen nem fért bele. 1 hónappal a verseny előtt még kételkedtem magamban, de aztán átfordítottam a gondolataimat, és eldöntöttem: akkor is megcsinálom.
A verseny előtti este nagyon izgultam, mi lesz, ha nem sikerül? Mi lesz, ha lesérülök? Mi lesz ha…. kérdések tömkelege fogott az agyamban.
De aztán eljött a vasárnap: és elindultunk Budapestre. Az első pozitív élmény: tudtunk parkolni, ráadásul elég közel. 🙂 A hangulat azonnal megragadott, a szervezés profi volt – egyértelmű minden. Beálltunk a rajtba, ééééés…..
A versenyeknek sajátos hangulata van. Egy versenyen sokkal többre vagy képes, mint amikor egyedül futsz.
A sok-sok lelkesítő szurkoló, a sok állomás, ahol üvöltött a zene, ahol zenekarok biztattak, ahol mikrofonba üvöltött a speaker. A jelmezbe öltözött szurkolók és futók, a rengeteg futó maga is, akik többen maguk is lelkesítettek!
Az órám kilométerenként rezeg, de úgy éreztem, hogy állandóan jelez, csak úgy pörögtek a kilométerek. 30 km-nél azon agyaltam, hogy úgy érzem, még csak 1 órája futok. Rengeteg frissítő állomás volt, ahol elfogadtam mindig a vizet, iso-t és a banánt is, az energia szintem végig magas volt, nem volt holtpont, nem volt egy negatív gondolat sem. Gyakorlatilag végig mosolyogtam az egészet.
A célba úgy értem be, hogy ott megfogadtam, csinálok még ilyet. A második gondolatom az volt, tudnék még futni tovább.
Kicsit lenyugodva átgondoltam az edzéseimet: lehet, hogy nem tudtam annyit futni, mint szerettem volna, de lehet, jobb is volt így. Sok-sok keresztedzést csináltam, és az általam megtartott edzések, a Kanga, KangaBurn, RTM és a Taekwon-do mind-mind olyan állóképességet és olyan változatosságot adtak, hogy a korábbi futó fájdalmak elő sem jöttek!
Igen, elfáradtam, igen, izomlázam is volt utána. A 39. kilométer után már kellett a mantra is:
“Lefutom a maratont, ijjá-ijjá-ó.
Megmutatom a Világnak, ijjá-ijjá-ó.
Megmutatom a Családnak, ijjá-ijjá-ó.
Én vagyok a legerősebb, ijjá-ijjá-ó….”
és így tovább.
Nagyon feldobott vagyok. Teljesítettem mindent, amit kitűztem: hogy megállás nélkül, 4 óra 30 alatt, és érezzem jól magam másnap. Sikerült.
Tűzz ki egy nagy célt Te is, és valósítsd meg. Hihetetlen érzés.
Tőkés Renáta
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: