A tavaszi UltraBalaton után új kihívást kerestem, és találtam: a BalatonMan Iron táv triatlon versenyére neveztünk be Zsófi barátnőmmel, váltóban.
A felkészülési terveinkről már írtam korábban itt.
Haladtunk szépen a felkészüléssel, amikor is a térdem elkezdett rakoncátlankodni: minden hosszabb edzés után 2-3 napig annyira fájt, hogy edzéseket kellett kihagynom. Az első megoldandó probléma ez volt, erről is írtam már itt 🙂
A térdem állapotát mire megtanultam kezelni – újra építettem a futás technikámat, kidolgoztam egy, az én fájdalmamra való KinesioTape ragasztást, mert a tankönyviek itt nem jöttek be sajnos – 6 héttel a verseny előtt Zsófi barátnőm is megsérült egy Spartan versenyen, de az ő térde súlyosabban, 6 hét pihenőre ítélve…
Jött az újra tervezés: akkor elindulok egyedül, ha már ennyit készültem, Zsófi meg mint lelkesítő, támogató, frissítést biztosító háttérbázis segít nekem.
A frissítés szabályai miatt felkerestünk egy szakértőt, Muladi-Piros Gabit, aki nagyon sokat segített, és a gélek, szeletek világa nélküli természetes frissítésről mesélt nekünk, ami a szívemhez közel áll, így ezt követtem.
2 héttel a verseny előtt jött az újabb kérdés: a kerékpár szervizben udvariasan és nagyon kedvesen, de tudtomra adták, hogy a kosárkával és nem országúti kerekekkel eléggé hátrányos helyzetbe kerülök 🙂 és mivel van limit idő, és a kerékpár után még futni kell egy félmaratont, és a térdem se a legtutibb állapotban van, jó lenne, ha biciklit váltanék 🙂 Na ez is megtörtént, volt 2 hetem megszokni az új bicót, újabb kihívás így az utolsó pillanatban.
1 héttel a verseny előtt a szeretett futócipőm is megadta magát….
Tehát így indultam neki:
Sosem fordult meg a fejemben, hogy feladom, sosem kételkedtem, hogy valahogy megcsinálom.
Mert:
Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket.
(Nem tudom a forrást sajnos)
És:
A győzelemért az embernek tudnia kell mindenek előtt önmagát legyőznie.
(Taekwon-do mottó)
Reggel Zsófival elindultunk. Gyors plank a Balatonman felirat előtt, majd a neoprént már “rutinosan” – hiszen kétszer már felpróbáltam előző este – vettem fel, irány a víz. Előtte még random megkérdeztem egy fiatalembert, hogy a neoprén alá szoktak-e valami krémet tenni, aki nagyon kedvesen válaszolt is, bár a gondolatait szerencsére nem osztotta meg velem. Egy fotóst is kikérdeztem, hogy hányan szaladtak ki a vízből a hőfok miatt. (Azt mondta, sokan. Köszi.)
A rajt után a vízben minden furcsa volt és zavaros, a sok ember, a ruhába bejött a víz – mint erre rájöttem később, így működik a ruha, mert az a vízréteg felmelegedett, és végig melegen tartott – nem tudtam úgy úszni, ahogy akartam, mert előttem is, utánam is egy csomó ember, a lábamhoz állandóan hozzá értek stb. A víz hullámzott, a ruha szorított. De ahogy kialakult a mezőny, és széthúzott a csapat, és már nem volt 1 méteren belül 5 ember, elkezdtem koncentrálni, hogy csak a saját tempómmal ússzak, úgy, ahogy gyakoroltam. Az első kör második felére állt be a tempó meg a légzés, és már a ruha sem zavart annyira. A második körtől élveztem igazán, ráéreztem az ízére. És nem fáztam. A neoprén tényleg jó.
Vízből ki, neoprén le – és láss csodát, sokkal könnyebben lejött, így vizesen 🙂 Kerékpárra fel, és irány a dimbes-dombos 90 km. Kitoltam a bicót – de futi vissza, mert a rajtszámot a depóban hagytam… De utána már minden klasszul ment – bár okozott meglepetést az új útvonalon a 10%-os emelkedő, de így jár, aki nem követi az eseményeket a facebook-on.
Kerékpár után jött a futás – kis eső elindult, de nem volt vészes. A szembe jövő futókkal rendszeresen össze mosolyogtunk, mondtuk egymásnak, hogy hajrá-hajrá! Még Kokóval is találkoztam 🙂
A 2. körben már megfáradtam kicsit, elkezdtem a szőlőcukrot is enni, de végül megállás nélkül teljesítettem mindent. A holtpontjaimon egy, az általános iskolában a kiskórusban tanult dalt kezdtem el dúdolni – fogalmam sincs, honnan jött most elő.
|
“Mi is jöttünk sorba állni, csupa bátor katona, Zúg, harsog trombita hangja, tra-tara-tra-tra-tra-tra-tra. Tartsd a hátad egyenesen, ki ne dugd a hasadat, Gondoljál mindig a rendre, igazítsd a sorodat.” |
Ezúton köszönöm Mike Veronika néninek a dalt, remélem, eljut hozzá ez az írás! 🙂
A szervezés profi volt, az időjárás kegyeibe fogadott – amint beértem a célba, és felfeküdtem a masszázs asztalra, ami ott várt, leszakadt az ég, de én takaró alatt, sátorban voltam, és addig gyúrt a profi masszőr, amíg az eső esett.
A szervezők mind lelkesítettek az úton, a frissítések is profik voltak.
Az indulás után 7 óra és 38 perccel értem be a célba. Az első gondolatom az volt: jövök jövőre is. A második pedig ez: pár év múlva lenyomom a teljes távot.
Köszönöm férjemnek és családomnak a sok türelmet és támogatást, Sisak Zsófinak a folyamatos, biztatást, hogy végig velem voltál, segítettél, Muladi-Piros Gabinak a jó tanácsokat, Muladi Szabinak a térd-karbantartást, a sok-sok barátnak, Kanga-maminak, ismeretlenül is ismerőként biztatónak, hogy bíztatok bennem hogy képes vagyok rá.
Remélem segítettem motiválni, és páran csatlakoztok az ilyen kihívásokhoz, amit együtt megtalálunk.
És extra ráadás: Köszönöm Zsófi ezt a szuper videót! 🙂